Szülői értekezleten voltam, holt unalmas volt. A félévi bizonyítvány volt a téma, az osztályfőnök a gyerekek átlagát hasonlítgatta össze évfolyam, iskola, város, megye szinten, aztán tantárgyakra lebontva, grafikonokkal illusztrálva... aztán osztálypénz, szülők bálja, osztálykirándulás, hiányzások átlaga blablabla... év elején már elmondta ezeket, ugyanígy, szóról-szóra...
Közben telefonon keresett M, és én féltem, hogy elmegy anélkül, hogy találkoznánk. Tűkön ültem, mereven bámultam a falióra mutatóit, és ahogy befejezte a tanárnő a mondandóját, már fel is pattantam, és rohantam ki a teremből, kezemben a táskámmal, kabáttal, sállal, telefonnal. Rögtön felhívtam.
Abban a pillanatban már meg is láttam. Száj fülig, szív ezerrel. Ölelés. Puszi. Veszélyesen közel a szája. Hőhullám.
Mint a mágnes - vonz. És alig bírom a lélegzetem egyenesben tartani. Figyelek rá minden idegszálammal. Figyelem a belső képeim minden idegszálammal. Mesél az életéről, a munkájáról, a gyerekeiről, a nehézségeiről, örömeiről. Szeretem hallgatni. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Közben érintések. Néha magához húz. Buccan a fejünk. Megkócolja a hajam. Hideg kezünket a hátunk mögött lévő forró radiátorhoz nyomjuk, találkoznak az ujjaink. Nem húzza el a kezét egyikünk se. Legszívesebben behunynám a szemem, és hagynám, hogy elolvadjak az érintésétől. De nem lehet. Próbálok a felszínen maradni, de egyre nagyobb zavarba jövök a saját érzéseimtől. És még jobban zavarba jövök attól, hogy észreveszi a zavaromat. Kedvesen magához húz és csak annyit mond, ne izguljak, épp elég, hogy ő is zavarban van. Vigyorgunk. És a tekintete... hjaj, meghalok.
