Négykor eljött értem a munkahelyemre. Az ölébe kapott, és berakott az autóba. Olyan jó volt hozzábújni, olyan jó volt a nyakát átölelni, olyan jó volt a karjaiban lenni! Együtt mentünk O. - ba, egy fotósklubba. Kellemesen csalódtunk, azt hittük csupa ifjonc lesz, de nem, zömében a mi korosztályunk képviselte magát. Képeket nézegettünk, képekről beszélgettünk, a földrengés helyi hatásairól is voltak fotók. Megnéztünk egy helyi kiállítást is a Szent Koronáról, mindenki bőszen kattintgatta a gépét különböző fényviszonyok mellett. Rohadt nehéz valamit úgy lefotózni, hogy az üveglapról ne verődjön vissza a fény, ne látszódjanak az árnyékok, a tükörképek.
Aztán filmvetítés - A gránátalma színe, Szergej Paradzsanov alkotása. Hihetetlen szimbólumok, hihetetlen képi hatások, hihetetlen színek. Csak részleteket néztünk belőle, meg kell szereznem ezt a filmet! A hatást és az élményt fokozta, hogy ott ülhettem M. mellett, hogy ezt az egészet együtt élhetjük át.
Meglepetésként ért, hogy nem vitt egyből haza. A "kedvenc" kávézónkban landoltunk, és jó két órát töltöttünk még együtt beszélgetve, kacagva. És kézenfogva. Mert hideg volt a kezünk, muszáj volt egymásét melengetni. Haldokoltam a boldogságtól. És továbbra is a világ legklasszabb pasijának tartom! Ízig - vérig ember: becsületes, gerinces, érzékeny, imádja a gyerekeit, a családját. Én meg őt imádom :)
Megrészegedem tőle.
