Ma délután találkoztam K-val. Csak rám nézett, és rögtön tudta mi az ábra. Teljesen kiakadt, de elrángattam az Árpádba, kértem, hogy beszélgessünk. Mindent elmondtam neki, őszintén. Az érzéseimről. Hogy megváltoztak. Hogy úgy érzem, mást szeretek. És megköszöntem az elmúlt 15 évet. És próbáltam megnyugtatni. Én is bőgtem.
Hazamentem, kisebbik gyerekem és a barátja a konyhában beszélgettek. A gyermek megjegyezte, nem mondtam, hogy ma is későn jövök haza. Spontán és egyszerűen elmondtam nekik, hogy nyár óta nem találkoztam K-val, most én hívtam meg egy beszélgetésre, és pontot tettem kettőnk dolgára. Mert másba szerettem bele. Nagy szemekkel néztek, Katus verte a fejével a konyhafalat, de mosolygott. Szerintem ő is nagyra értékelte az őszinteségemet.
Azt, hogy így bele mertem csapni a lecsóba - én, aki a magánügyeiről senkinek nem mond soha semmit - nagyban könnyítette az Árpádban elfogyasztott konyak, forró csoki és a forralt bor. Így, ebben a sorrendben. Azért szeretném azt elérni, hogy adalékanyag nélkül is tudjak őszinte és oldott és szorongásmentes lenni.
Mire hazaértem és a gyerekekkel is dumáltam egy hatalmasat, M. már sehol se volt, csak az üzeneteit olvashattam. Nagyon sajnálom, hogy ma lemaradtam róla. Pedig most vele is szerettem volna beszélgetni. Imádom az üzeneteit.
K. e-mailjei se semmik. Szívszorongatóan szépek és fájdalmasak.
De döntöttem. Kellek vagy nem kellek, véghez viszem a "projektet". Szabad utat engedek az érzéseimnek. Lesz ami lesz.
