Még csak egy nap telt el tegnap óta? Nem hiszem el. Annyi érzelem viharzott ma át rajtam, másnak egy életre elég lenne.
Már korán reggel összeakadtunk a cseten, főztünk és beszélgettünk. Élvezetes volt :) És az ő segítségével isteni diós - olajos - borsos - paprikás - zsályás csirkét sütöttem, a család később szinte az egészet befalta :)
Beszélgettünk reggel, beszélgettünk délután, beszélgettünk este. Sok hüleséget és sok komolyat. Néha elakadt a szavam tőle, néha elöntött a forróság, néha olyan zavarban voltam hogy írni se tudtam. Hullámvasúton ültünk mind a ketten.
Jobb nálam. Mindenben. Szomorú vagyok, hogy máshoz tartozik, és boldog attól, hogy beszélgetünk. Megkérdeztem tőle, lépett - e félre a házassága alatt. Azt válaszolta: nem. Ő is megkérdezett engem - én igen. Ő engem tart bátornak, én meg rá nézek fel. Én szégyellem magam, bár nem éreztetett velem semmi ilyesmit.
Nem tudok józanul gondolkodni, nem tudok másra gondolni, csak rá. Valaki megrázhatna, hogy felébredjek. Vagy hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
Ölelni akarom, szeretgetni, csókolni, a bőrét érezni, hozzá simulni, mellette lenni, vele lenni. És félek attól, hogy semmi nem fog visszatartani.
